Ezt az ukrajnai anarchisták által összeállított cikket azért készítettük el, hogy kontextusba helyezzük, hogy hogyan látják az ottani társadalmi mozgalmak egyes résztvevői az elmúlt kilenc évben lezajlott nehéz eseményeket. Úgy véljük, hogy az emberek számára mindenhol fontos, hogy feldolgozzák az általuk megélt eseményeket és foglalkozzanak az e fejlemények által felvetett kérdésekkel. Ezt a szöveget az általunk Ukrajnából és Oroszországból közzétett más nézőpontok összefüggésében kell olvasni.

Mindenekelőtt, a fordító megjegyzése: Ez a cikk 2022 február 15-én jelent meg a Crimethink-en, jómagam később fedeztem fel és most, május 16-án készültem el a lefordításával. Alább a cikket utólagos belenyúlás nélkül fordítottam le, Köszi ha elolvasod és megosztod!

---

Ezt a szöveget több aktív ukrán tekintélyellenes aktivista közösen állította össze. Nem egyetlen szervezetet képviselünk és azért ültünk össze, hogy megírjuk ezt a szöveget, és felkészüljünk egy esetleges háborúra.

A szöveget rajtunk kívül több mint tíz ember szerkesztette, köztük a szövegben leírt események résztvevői, újságírók, akik ellenőrizték állításaink helyességét, valamint oroszországi, fehéroroszországi és európai anarchisták. Számos javítást és pontosítást kaptunk, hogy a lehető legobjektívebb szöveget írhassuk meg.

Ha kitör a háború, nem tudjuk, hogy az antiautoritárius mozgalom túléli-e azt, de megpróbáljuk. Addig is ez a szöveg egy kísérlet arra, hogy az általunk felhalmozott tapasztalatokat az interneten hagyjuk.

---

Jelenleg a világ aktívan tárgyal egy esetleges háborúról Oroszország és Ukrajna között. Tisztáznunk kell, hogy az Oroszország és Ukrajna közötti háború 2014 óta tart.

De mindenek előtt.

A kijevi Majdan-tüntetések

2013-ban tömeges tüntetések kezdődtek Ukrajnában, amelyeket az váltott ki, hogy a Berkut (a rendőrség különleges erői) megverték a diáktüntetőket, akik elégedetlenek voltak azzal, hogy az akkori elnök, Viktor Janukovics nem volt hajlandó aláírni a társulási megállapodást az Európai Unióval. A diákok megverése a társadalom számos részének cselekvésre való felhívásként hatott. Mindenki számára világossá vált, hogy Janukovics átlépte a határt. A tüntetések végül az elnök meneküléséhez vezettek.

Ukrajnában ezeket az eseményeket “A méltóság forradalmának” nevezik. Az orosz kormány náci puccsnak deklarálta az eseményeket, az amerikai külügyminisztérium projektjének és így tovább. A tüntetők maguk is vegyes társaság voltak: szélsőjobboldali aktivisták jelképekkel, liberális vezetők, akik az európai értékekről és az európai integrációról beszéltek, egyszerű ukránok, akik a kormány ellen léptek fel, néhány baloldali. A tüntetők között oligarchaellenes érzelmek domináltak, miközben a Janukovicsot nem kedvelő oligarchák finanszírozták a tiltakozást, mivel ő és belső köre hivatali ideje alatt megpróbálta monopolizálni a nagyvállalkozásokat. Vagyis más oligarchák számára a tiltakozás esélyt jelentett arra, hogy megmentsék az üzleteiket. A közép- és kisvállalkozások számos képviselője is részt vett a tiltakozásban, mert Janukovics emberei nem engedték őket szabadon dolgozni, pénzt követeltek tőlük. Az egyszerű emberek elégedetlenek voltak a korrupció magas szintjével és a rendőrség önkényes magatartásával. A nacionalisták, akik azzal az indokkal ellenezték Janukovicsot, hogy oroszbarát politikus, jelentősen megerősödtek. Belarusz és orosz emigránsok csatlakoztak a tüntetésekhez, mivel úgy vélték, hogy Janukovics a belarusz és orosz diktátorok, Alekszandr Lukasenko és Vlagyimir Putyin barátja.

Aki látott videókat a Majdan tüntetésről, az tudhatja, hogy az erőszak mértéke magas volt; a tüntetőknek nem volt hová visszahúzódniuk, így a végsőkig kellett harcolniuk. A Berkut a kábító gránátokat csavaros anyákkal csomagolta össze, amelyek a robbanás után szálkás sebeket hagytak, és az embereket a szemükön találták; ezért volt sok sérült. A konfliktus végső szakaszában a biztonsági erők katonai fegyvereket használtak - 106 tüntetőt öltek meg.

Válaszul a tüntetők barkácsgránátokat és robbanóanyagokat gyártottak és lőfegyvereket hoztak a Majdanra. A Molotov-koktélok gyártása kisebb hadosztályokra hasonlított.

A 2014-es Majdan-tüntetések során a hatóságok zsoldosokat (tituszkákat) alkalmaztak, fegyvereket adtak nekik, koordinálták őket, és megpróbálták őket szervezett lojalista erőként használni. Botokkal, kalapácsokkal és késekkel verekedtek.

Azzal a véleménnyel szemben, hogy a Majdan “az EU és a NATO manipulációja” volt, az európai integráció támogatói békés tiltakozásra szólítottak fel, a militáns tüntetőket pedig strómanoknak gúnyolták. Az EU és az Egyesült Államok bírálta a kormányzati épületek elfoglalását. Természetesen “nyugatbarát” erők és szervezetek is részt vettek a tiltakozásban, de nem ők irányították a tüntetést. Különböző politikai erők, köztük a szélsőjobboldal, aktívan beavatkoztak a megmozdulásba, és megpróbálták diktálni a napirendjüket. Hamar eligazodtak és szervező erővé váltak, köszönhetően annak, hogy létrehozták az első harci különítményeket, és mindenkit meghívtak, hogy csatlakozzon hozzájuk, kiképezték és irányították őket.

Azonban egyik erő sem volt abszolút domináns. A fő tendencia az volt, hogy ez egy spontán tiltakozó megmozdulás volt, amely a korrupt és népszerűtlen Janukovics-rezsim ellen irányult. Talán a Majdant is be lehetne sorolni a többi “ellopott forradalom” közé. Az egyszerű emberek tízezreinek áldozatos munkáját és erőfeszítéseit egy maroknyi politikus bitorolta, akik a hatalom és a gazdaság feletti ellenőrzés megszerzéséhez jutottak.

Az anarchisták szerepe a 2014-es tüntetésekben

Annak ellenére, hogy az ukrajnai anarchisták nagy múltra tekintenek vissza, Sztálin uralkodása alatt mindenkit elnyomtak, aki bármilyen módon kapcsolatban állt az anarchistákkal, a mozgalom kihalt, és ennek következtében megszűnt a forradalmi tapasztalatok átadása. A mozgalom az 1980-as években kezdett újjáéledni a történészek erőfeszítéseinek köszönhetően, a 2000-es években pedig nagy lendületet kapott a szubkultúrák kialakulásának és az antifasiszta tendenciák megerősödésének köszönhetően. De 2014-ben még nem állt készen a komoly történelmi kihívásokra.

A tüntetések kezdete előtt az anarchisták egyéni aktivisták voltak, vagy kis csoportokban szétszóródva tevékenykedtek. Kevesen érveltek amellett, hogy a mozgalomnak szervezettnek és forradalminak kell lennie. Az ismert szervezetek közül, amelyek az össznépi események miatt jöttek létre, ott volt a Makhno Anarcho-szindikalistáinak Forradalmi Konföderációja (Makhno RCAS), de a zavargások kezdetére feloszlatta magát, mivel a résztvevők nem tudtak átfogó stratégiát kidolgozni az új helyzetre.

A Majdan eseményei olyan helyzethez hasonlítottak, mint amikor a különleges erők betörnek a házadba, és határozott lépéseket kell tenned, de az arzenálod csak punk dalszövegekből, vegánságból, 100 éves könyvekből és legfeljebb az utcai antifasizmusban és helyi társadalmi konfliktusokban való részvétel tapasztalataiból áll. Következésképpen nagy volt a zűrzavar, ahogy az emberek megpróbálták megérteni, mi történik.

Abban az időben nem lehetett egységes képet alkotni a helyzetről. A szélsőjobboldaliak jelenléte az utcákon sok anarchistát eltántorított attól, hogy támogassa a tüntetéseket, mivel nem akartak a nácik mellett állni a barikádok egy oldalán. Ez sok vitát szült a mozgalomban; egyesek fasizmussal vádolták azokat, akik mégis úgy döntöttek, hogy csatlakoznak a tüntetésekhez. A tüntetéseken részt vevő anarchisták elégedetlenek voltak a rendőrség brutalitásával és magával Janukoviccsal és oroszbarát álláspontjával. Azonban nem tudtak jelentős hatást gyakorolni a tüntetésekre, mivel lényegében a kívülállók kategóriájába tartoztak.

Végül az anarchisták egyénileg és kisebb csoportokban vettek részt a Majdan-forradalomban, főként önkéntes/nem katonai kezdeményezésekben. Egy idő után úgy döntöttek, hogy együttműködnek, és létrehozzák saját “százasukat” (60-100 fős harci csoportot). A különítmény regisztrálása során (ami a Majdanon kötelező eljárás volt) azonban az anarchistákat a túlerőben lévő szélsőjobboldali résztvevők fegyverrel szétkergették. Az anarchisták maradtak, de már nem próbáltak nagy szervezett csoportokat létrehozni.

A Majdanon meggyilkoltak között volt Szergej Kemszkij anarchista is, akit a sors iróniája, hogy a halála után Ukrajna Hősének rangsoroltak. A biztonsági erőkkel való összecsapás hevesebb szakaszában lőtte le egy mesterlövész. A tüntetések során Szergej “Hallod, Majdan?” címmel felhívást intézett a tüntetőkhöz, amelyben felvázolta a forradalom kibontakozásának lehetséges útjait, kiemelve a közvetlen demokráciát és a társadalmi átalakulást. A szöveg angolul itt olvasható.

A háború kezdete: A Krím annektálása

Az Oroszországgal való fegyveres konfliktus nyolc évvel ezelőtt, 2014. február 26-ról 27-re virradó éjszaka kezdődött, amikor ismeretlen fegyveresek elfoglalták a krími parlament épületét és a Minisztertanácsot. Orosz fegyvereket, egyenruhát és felszerelést használtak, de nem rendelkeztek az orosz hadsereg jelképeivel. Putyin ekkor még nem ismerte el az orosz hadsereg részvételének tényét ebben a műveletben, de később személyesen ismerte azt el a “Krím: Az út hazafelé” című propaganda-dokumentumfilmben.

Tudni kell, hogy Janukovics idején az ukrán hadsereg nagyon rossz állapotban volt. A Krímbe 220 000 katonából álló reguláris orosz hadsereg vonult be, az ideiglenes ukrán kormány pedig érthetően nem mert szembeszállni velük.

A megszállás után sok lakosnak kellett szembenéznie az elnyomással, amely a mai napig tart. A mi elvtársaink is az elnyomottak között vannak. Röviden bemutatunk néhányat a legismertebb esetek közül. Alekszandr Kolcsenko anarchistát Oleg Szencov demokráciapárti aktivistával együtt letartóztatták és 2014. május 16-án Oroszországba szállították; öt évvel később egy fogolycsere eredményeként szabadon engedték őket. Alekszej Sesztakovics anarchistát megkínozták, műanyag zacskóval a fején fojtogatták, megverték és megtorlással fenyegették; végül sikerült megszöknie. Evgenij Karakasev anarchistát 2018-ban letartóztatták, mert a Vkontakte (közösségi hálózat) felületén megosztott egy bejegyzést; továbbra is őrizetben van.

Dezinformáció

Oroszbarát gyűléseket tartottak az orosz határhoz közeli orosz nyelvű városokban. A résztvevők a NATO-tól, a radikális nacionalistáktól és az orosz nyelvű lakosságot célzó elnyomástól tartottak. A Szovjetunió összeomlása után sok ukrajnai, oroszországi és fehéroroszországi háztartásban komoly családi kötelékek voltak, de a Majdan eseményei szakadást hoztak a személyes kapcsolatokban. Azok, akik Kijeven kívül tartózkodtak és orosz tévét néztek, meg voltak győződve arról, hogy Kijevet egy náci junta foglalta el, és hogy ott tisztogatások folynak az orosz nyelvű lakosság ellen.

Oroszország propagandakampányt indított a következő üzenetekkel: Kijevből Donyeckbe jönnek a “megtorlók”, azaz a nácik, akik el akarják pusztítani az orosz nyelvű lakosságot (bár Kijev is túlnyomórészt orosz nyelvű város). A propagandisták dezinformációs nyilatkozataikban szélsőjobboldali fotókat használtak, és mindenféle álhíreket terjesztettek. Ezekben az időkben jelent meg az egyik leghírhedtebb hoax: egy hároméves kisfiú úgynevezett keresztre feszítése akit állítólag egy tankhoz erősítettek és végighúztak az úton. Oroszországban ezt a történetet a szövetségi csatornák sugározták, és vírusként terjedt az interneten.

2014-ben véleményünk szerint a dezinformáció kulcsszerepet játszott a fegyveres konfliktus kirobbanásában: Donyeck és Luganszk egyes lakosai attól féltek, hogy megölik őket, ezért fegyvert fogtak és csatlakoztak Putyin csapataihoz.

Fegyveres konfliktus Kelet-Ukrajnában

“A háború ravaszát” saját szavaival élve Igor Girkin, az Orosz Föderáció FSZB (az állambiztonsági ügynökség, a KGB utóda) ezredese húzta meg. Girkin, az orosz imperializmus támogatója úgy döntött, hogy radikalizálja az oroszbarát tüntetéseket. Egy oroszokból álló fegyveres csoporttal átlépte a határt, és (2014. április 12-én) elfoglalta a belügyminisztérium épületét Szlavjanszkban, hogy fegyvereket vegyen birtokba. Az oroszbarát biztonsági erők csatlakozni kezdtek Girkinhez. Amikor tudomást szereztek Girkin fegyveres csoportjairól, Ukrajna terrorellenes műveletet hirdetett.

Az ukrán társadalom egy része, amely elhatározta, hogy megvédi a nemzeti szuverenitást, felismerve, hogy a hadsereg kapacitása gyenge, nagyszabású önkéntes mozgalmat szervezett. Azok, akik valamennyire jártasak voltak a katonai ügyekben, kiképzőkké váltak, vagy önkéntes zászlóaljakat alakítottak. Néhányan humanitárius önkéntesként csatlakoztak a reguláris hadsereghez és az önkéntes zászlóaljakhoz. Fegyverekre, élelmiszerre, lőszerre, üzemanyagra, szállításra, civil autók bérlésére és hasonlókra gyűjtöttek pénzt. Gyakran az önkéntes zászlóaljak résztvevői jobban fel voltak fegyverezve és felszerelve, mint az állami hadsereg katonái. Ezek az alakulatok jelentős szolidaritást és önszerveződést mutattak, és tulajdonképpen helyettesítették a területvédelem állami feladatait, lehetővé téve, hogy a hadsereg (amely akkoriban rosszul volt felszerelve) sikeresen ellenálljon az ellenségnek.

Az oroszbarát erők által ellenőrzött területek gyorsan zsugorodni kezdtek. Ekkor avatkozott be a reguláris orosz hadsereg.

Három kulcsfontosságú kronológiai pontot emelhetünk ki:

1. Az ukrán hadsereg hivatalosan elismerte, hogy Oroszországból fegyverek, önkéntesek és katonai szakemberek érkeznek. Ezért 2014. július 12-én hadműveletet indítottak az ukrán-orosz határon. A katonai felvonulás során azonban az ukrán katonaságot orosz tüzérség támadta meg, és a művelet kudarcba fulladt. A fegyveres erők súlyos veszteségeket szenvedtek.
2. Az ukrán hadsereg megpróbálta elfoglalni Donyecket. Előrenyomulásuk közben Ilovajszk közelében orosz reguláris csapatok vették körül őket. Olyan ismerőseinket is elfogták, akik az egyik önkéntes zászlóaljhoz tartoztak. Első kézből látták az orosz katonaságot. Három hónap után sikerült visszatérniük egy hadifogolycsere eredményeként.
3. Az ukrán hadsereg ellenőrzése alá vonta Debalceve városát, ahol egy nagy vasúti csomópont volt. Ez megzavarta a Donyecket és Luganszkot közvetlenül összekötő utat. A Porosenko (az akkori ukrán elnök) és Putyin közti tárgyalások előestéjén, amelyeknek egy hosszú távú tűzszünetet kellett volna eredményezniük, az ukrán állásokat orosz csapatok támogatásával támadták meg. Az ukrán hadsereget ismét bekerítették, és súlyos veszteségeket szenvedtek.

A felek (2022 februárjáig) tűzszünetben és feltételekhez kötött „békében és nyugalomban” állapodtak meg, amelyet bár hivatalosan fenntartanak, de folyamatosan vannak jogsértések. Azóta is havonta sok ember hal meg.

Oroszország tagadja a reguláris orosz csapatok jelenlétét és a fegyverek szállítását az ukrán hatóságok által nem ellenőrzött területekre. A fogságba esett orosz katonák azt állítják, hogy egy gyakorlatra helyezték őket készültségbe, és csak amikor megérkeztek a célállomásukra, vették észre, hogy az ukrajnai háború kellős közepébe csöppentek. A határ átlépése előtt eltávolították az orosz hadsereg jelképeit, ahogyan azt a Krímben lévő kollégáik is tették. Oroszországban az újságírók megtalálták az elesett katonák temetőit, de halálukról minden információ ismeretlen: a sírköveken lévő sírfeliratokon csak a 2014-es év szerepel haláluk dátumaként.

Az el nem ismert köztársaságok támogatói

A Majdan ellenzőinek ideológiai bázisa is sokszínű volt. A fő egyesítő eszmék a rendőrség elleni erőszakkal szembeni elégedetlenség és a kijevi zavargások ellenzése voltak. Az orosz kulturális narratívákon, filmeken és zenén nevelkedett emberek az orosz nyelv pusztulásától tartottak. A Szovjetunió támogatói és a második világháborúban aratott győzelem csodálói úgy vélték, hogy Ukrajnának Oroszországhoz kell csatlakoznia és elégedetlenek voltak a radikális nacionalisták felemelkedésével. Az Orosz Birodalom hívei a Majdan-tüntetéseket az Orosz Birodalom területét fenyegető eseménynek fogták fel. Ezeknek a szövetségeseknek az elképzeléseit magyarázza ez a fotó, amelyen a Szovjetunió és az Orosz Birodalom zászlói, valamint a Szent György-szalag, mint a második világháborúban aratott győzelem szimbóluma látható. Úgy ábrázolhatnánk őket, mint tekintélyelvű konzervatívokat, a régi rend támogatóit.

Az oroszbarát oldal az Oroszországgal szimpatizáló rendőrökből, vállalkozókból, politikusokból és katonákból, az álhírektől megrémült átlagpolgárokból, különböző ultrajobboldali figurákból, köztük orosz hazafiakból és különböző monarchistákból, oroszbarát imperialistákból áll, a “Rusich” nevű munkacsoport, a “Wagner” nevű orosz zsoldoscsoport, köztük a hírhedt neonáci Alekszej Milcsakov, a nemrég elhunyt Egor Prosvirnin, a “Szputnyik és Pogrom” nevű soviniszta orosz nacionalista médiaprojekt alapítója és sokan mások. Voltak autoriter baloldaliak is, akik a Szovjetuniót és a második világháborúban aratott győzelmét ünneplik.

A szélsőjobboldal felemelkedése Ukrajnában

Mint leírtuk, a jobboldalnak sikerült szimpátiát szereznie a Majdan során azzal, hogy harci egységeket szervezett, és készen állt arra, hogy fizikailag is szembeszálljon a Berkuttal. A katonai fegyverek jelenléte lehetővé tette számukra, hogy megőrizzék függetlenségüket, és arra kényszerítsenek másokat, hogy együtt dolgozzanak velük. Annak ellenére, hogy nyíltan fasiszta szimbólumokat használtak, például horogkereszteket, farkashorgot, kelta kereszteket és SS-logókat, nehéz volt velük leszámolni, mivel a Janukovics-kormány erői elleni harc szükségessége miatt sok ukrán működött együtt velük.

A Majdan után a jobboldal aktívan elnyomta az oroszbarát erők gyűléseit. A katonai műveletek kezdetén önkéntes zászlóaljakat kezdtek alakítani. Az egyik leghíresebb az “Azov” zászlóalj. Kezdetben 70 harcosból állt, ma már egy 800 fős ezred, saját páncélozott járművekkel, tüzérséggel, harckocsizó századdal, és egy külön NATO-szabvány szerinti projekttel, az őrmesteriskolával. Az Azov zászlóalj az ukrán hadsereg egyik legharciasabb egysége. Vannak más fasiszta katonai alakulatok is, mint például a “Jobb Szektor” önkéntes ukrán egység és az Ukrán Nacionalisták Szervezete, de ezek kevésbé ismertek.

Ennek következtében az ukrán jobboldal rossz hírnevet szerzett az orosz médiában. Ukrajnában azonban sokan úgy tekintettek arra, amit Oroszországban gyűlöltek, mint az ukrajnai harc szimbólumára. Például a nacionalista Sztyepan Bandera nevét, akit Oroszországban elsősorban náci kollaboránsként ismernek, a tüntetők aktívan használták gúnyként. Néhányan zsidó-banderistáknak nevezték magukat, hogy a zsidó/szabadkőműves összeesküvés-elméletek hívőit trollkodják.

Idővel a trollkodás hozzájárult a szélsőjobboldali aktivitás megnövekedéséhez. A jobboldaliak nyíltan náci szimbólumokat viseltek; a Majdan hétköznapi támogatói azt állították, hogy ők maguk is banderisták, akik orosz csecsemőket esznek, és erre vonatkozó mémeket készítettek. A szélsőjobboldal utat tört magának a mainstreambe: meghívták őket televíziós műsorokba és más vállalati médiaplatformokra, amelyeken hazafiként és nacionalistaként mutatkoztak be. A Majdan liberális támogatói az ő oldalukra álltak, és úgy vélték, hogy a nácik az orosz média által kitalált átverés. 2014 és 2016 között mindenkit felkaroltak, aki kész volt a harcra, legyen az náci, anarchista, egy szervezett bűnszövetkezet főnöke vagy egy olyan politikus, aki egyetlen ígéretét sem tartotta be.

A szélsőjobboldal felemelkedése annak köszönhető, hogy a kritikus helyzetekben jobban szervezettek voltak, és hatékony harci módszerekkel tudtak előrukkolni a többi lázadóhoz képest. Az anarchisták valami hasonlót értek el Fehéroroszországban, ahol szintén sikerült elnyerniük a közvélemény szimpátiáját, de nem olyan jelentős mértékben, mint a szélsőjobboldal Ukrajnában.

2017-re, miután a tűzszünet megköttetett, és csökkent a radikális harcosok iránti igény, az SBU (Ukrán Biztonsági Szolgálat) és a kormány kooptálta a jobboldali mozgalmat és mindenkit bebörtönzött vagy semlegesített, akinek “rendszerellenes” vagy független nézetei voltak a jobboldali mozgalom fejlődésének útjáról - köztük Olekszandr Muzicskot, Oleg Muzscsilt, Jaroszlav Babicsot és másokat.

Ma is nagy mozgalomról van szó, de népszerűségük viszonylag alacsony szinten van, vezetőik pedig a biztonsági szolgálathoz, a rendőrséghez és a politikusokhoz kötődnek, nem képviselnek igazán független politikai erőt. A szélsőjobboldal problémájának megvitatása egyre gyakoribb a demokratikus táboron belül, ahol az emberek egyre több dolgot tudnak meg a szimbólumokról és szervezetekről, és egyre kevésbé hallgatják el az aggodalmaikat.

Az anarchisták és antifasiszták tevékenysége a háború alatt

A katonai műveletek kitörésével megosztottság alakult ki az ukránbarátok és az úgynevezett DNR/LNR (“Donyecki Népköztársaság” és “Luhanszki Népköztársaság”) támogatói között.

A háború első hónapjaiban széles körben elterjedt a “mondj nemet a háborúra” hangulat a punk szcénán belül, de ez nem tartott sokáig. Elemezzük az ukránbarát és az oroszbarát tábort.

Ukránpártiak

Tömeges szerveződés hiányában az első anarchista és antifasiszta önkéntesek egyénileg mentek a háborúba, mint egyéni harcosok, katonai orvosok és önkéntesek. Megpróbáltak saját osztagot alakítani, de a tudás és az erőforrások hiánya miatt ez a kísérlet sikertelen volt. Néhányan még az Azov zászlóaljhoz és az OUN-hoz (Ukrán Nacionalisták Szervezete) is csatlakoztak. Az okok banálisak voltak: a legkönnyebben elérhető csapatokhoz csatlakoztak. Ennek következtében egyesek áttértek a jobboldali politikai vonalra.

[A szerkesztő megjegyzése: Bár nem ismerjük ezeknek az eseményeknek a részleteit - és nehéz megerősíteni őket, amíg a szerzők egy teljes körű háború kellős közepén vannak -, nyilvánvaló, hogy minden állítólagos antifasiszta vagy “anarchista”, aki fasiszták által szervezett milíciához csatlakozott, valójában soha nem volt anarchista. Ezt a bekezdést úgy őrizzük meg, ahogyan érkezett, mert fontosnak tartjuk, hogy kritikusak legyünk, és az események közepette az emberek hangját állítsuk a középpontba. További gondolatainkat erről itt olvashatod.]

Azok az emberek, akik nem vettek részt a harcokban, pénzt gyűjtöttek a keleten megsérült emberek rehabilitációjára és a frontvonal közelében található óvodában egy bombabunker építésére. Harkivban volt egy “Autonómia” nevű foglalt ház is, egy nyíltan anarchista szociális és kulturális központ; akik akkoriban a menekültek megsegítésére koncentráltak. Lakhatást és állandó, valóban szabad piacot biztosítottak, konzultáltak az újonnan érkezőkkel, és informálták őket, valamint oktatási tevékenységet folytattak. Emellett a központ elméleti viták színhelyévé vált. Sajnos 2018-ban a projekt megszűnt.

Mindezek a tevékenységek egyes emberek és csoportok egyéni kezdeményezései voltak. Nem egy egységes stratégia keretében történtek.

Az időszak egyik legjelentősebb jelensége egy korábban nagy létszámú radikális nacionalista szervezet, az “Autonóm Opir” (autonóm ellenállás) volt. Ők 2012-ben kezdtek balra tolódni; 2014-re pedig annyira balra tolódtak, hogy egyes tagjaik már “anarchistáknak” is nevezték magukat. Nacionalizmusukat a “szabadságért” folytatott küzdelemként és az orosz nacionalizmus ellensúlyaként fogalmazták meg, példaképként a zapatista mozgalmat és a kurdokat nevezték meg. Az ukrán társadalom többi projektjéhez képest őket tekintették a legszorosabb szövetségesnek, ezért egyes anarchisták együttműködtek velük, míg mások kritizálták ezt az együttműködést és magát a szervezetet. Az AO tagjai aktívan részt vettek az önkéntes zászlóaljakban is, és megpróbálták a katonaság körében kialakítani az “antiimperializmus” eszméjét. Védték a nők jogát is a háborúban való részvételre; az AO női tagjai részt vettek a harci műveletekben. Az AO segítette a kiképzőközpontokat a harcosok és orvosok képzésében, önkénteseket toborzott a hadseregbe, és megszervezte a “Citadella” szociális központot Lvivben, ahol menekülteket szállásoltak el.

Oroszpártiak

A modern orosz imperializmus arra a felfogásra épül, hogy Oroszország a Szovjetunió utódja – kevésbé a politikai rendszerében, inkább területi alapon. A Putyin-rezsim a második világháborúban aratott szovjet győzelmet nem a nácizmus feletti ideológiai győzelemnek, hanem az Európa feletti győzelemnek tekinti, amely Oroszország erejét mutatja. Oroszországban és az általa irányított országokban a lakosság kevésbé fér hozzá az információkhoz, így Putyin propagandagépezete nem fáradozik azzal, hogy komplex politikai koncepciót alkosson. A narratíva lényegében a következő: Az USA és Európa félt az erős Szovjetuniótól, Oroszország a Szovjetunió utódja, ezért a volt Szovjetunió teljes területe az oroszokat illeti; az orosz tankok pedig vonultak már be Berlinbe is, ami azt jelenti, hogy “újra meg tudjuk csinálni” és meg tudjuk mutatni a NATO-nak, hogy ki itt a legerősebb; miközben Európa azért “rohad”, mert ott sok a meleg és elszabadult bevándorló.

A baloldal oroszbarát álláspontját fenntartó ideológiai alapot a Szovjetunió öröksége és a második világháborúban aratott győzelme jelenti. Mivel Oroszország azt állítja, hogy a kijevi kormányt egy náci junta ragadta magához, a Majdan ellenzői a fasizmus és a kijevi junta elleni harcosokként jellemzik magukat. Ez a megbélyegzés szimpátiát váltott ki a tekintélyelvű baloldalon - például Ukrajnában, beleértve a “Borotba” szervezetet is. A 2014-es év legjelentősebb eseményei során először lojalista, majd később oroszbarát álláspontot foglaltak el. Odesszában 2014. május 2-án több aktivistájukat megölték az utcai zavargások során. Néhányan ebből a csoportból részt vettek a donyecki és luganszki területeken zajló harcokban is, és néhányan közülük ott haltak meg.

A “Borotba” önmagát és céljaikat azzal jellemezte, hogy a fasizmus ellen kívánnak harcolni. Felszólították az európai baloldalt, hogy vállaljon szolidaritást a “Donyecki Népköztársasággal” és a “Luhanszki Népköztársasággal”. Miután Vlagyiszlav Szurkov (Putyin politikai stratégája) e-mailjét feltörték, kiderült, hogy a Borotba tagjai támogatást kaptak, és Szurkov emberei felügyelték őket.

Oroszország tekintélyelvű kommunistái hasonló okokból karolták fel a szakadár köztársaságokat.

A szélsőjobboldali támogatók jelenléte a Majdanon szintén arra motiválta az apolitikus antifasisztákat, hogy támogassák a “DNR”-t és az “LNR”-t. Néhányan közülük ismét részt vettek a donyecki és luganszki harcokban, és néhányan közülük ott haltak meg.

Az ukrán antifasiszták között voltak “apolitikus” antifasiszták, szubkulturálisan kötődő emberek, akik negatívan viszonyultak a fasizmushoz, “mert nagyapáink harcoltak ellene”. A fasizmusról alkotott felfogásuk elvont volt: ők maguk is gyakran voltak politikailag inkoherensek, szexisták, homofóbok, oroszországi hazafiak és hasonlók.

Az úgynevezett köztársaságok támogatásának gondolata széles körű támogatottságra tett szert az európai baloldalon. Támogatói közül a legjelentősebbek a “Banda Bassotti” olasz rockegyüttes és a német Die Linke párt voltak. Az adománygyűjtés mellett a Banda Bassotti turnét is tett “Novorossziába”. Az Európai Parlamentben ülve a Die Linke minden lehetséges módon támogatta az oroszbarát narratívát, és videokonferenciákat szervezett oroszbarát harcosokkal, eljutott a Krímbe és az el nem ismert köztársaságokba. A Die Linke fiatalabb tagjai, valamint a Rosa Luxemburg Alapítvány (a Die Linke párt alapítványa) azt állítja, hogy ezt az álláspontot nem minden résztvevő osztja, de a párt legprominensebb tagjai, például Sahra Wagenknecht és Sevim Dağdelen ezt sugározzák.

Az oroszbarát álláspont nem vált népszerűvé az anarchisták körében. Az egyéni nyilatkozatok közül a leglátványosabb Jeff Monson, egy amerikai vegyes MMA harcos álláspontja volt, aki anarchista szimbólumokat ábrázoló tetoválásokat visel. Korábban anarchistának tartotta magát, de Oroszországban nyíltan a kormányzó Egységes Oroszország pártnak dolgozik, és képviselőként tevékenykedik a Dumában.

Összefoglalva az oroszbarát “baloldali” tábort, az orosz különleges szolgálatok munkáját és az ideológiai tudatlanság következményeit látjuk. A Krím megszállása után az orosz FSZB munkatársai beszélgetés keretében keresték meg a helyi antifasisztákat és anarchistákat, felajánlva, hogy engedélyezik tevékenységük folytatását, de azt javasolják, hogy ezentúl agitációjukba vegyék bele azt a gondolatot, hogy a Krímnek Oroszországhoz kell tartoznia. Ukrajnában vannak kisebb információs és aktivista csoportok, amelyek antifasisztaként pozícionálják magukat, miközben alapvetően oroszbarát álláspontot képviselnek; sokan pedig azzal gyanúsítják őket, hogy Oroszországnak dolgoznak. Befolyásuk minimális Ukrajnában, de tagjaik “besúgóként” szolgálják az orosz propagandistákat.

Az orosz nagykövetség és az oroszbarát parlamenti képviselők, például Ilja Kiva “együttműködését” is felajánlják. Megpróbálnak rájátszani a nácikkal szembeni negatív hozzáállásra, mint az Azov zászlóalj, és felajánlják, hogy fizetnek az embereknek, ha megváltoztatják meg az álláspontjukat. Jelenleg csak Rita Bondar ismerte el nyíltan, hogy ilyen módon pénzt kapott. Korábban baloldali és anarchista médiumoknak írt, de a pénzszűke miatt álnéven írt az orosz propagandista Dmitrij Kiszelevhez kötődő médiaplatformoknak.

Jelenleg Oroszországon belül az anarchista mozgalom felszámolásának és a tekintélyelvű kommunisták felemelkedésének vagyunk szemtanúi, akik kiszorítják az anarchistákat az antifasiszta szubkultúrából. A közelmúlt egyik leglátványosabb momentuma volt, hogy 2021-ben antifasiszta tornát rendeztek a “szovjet katonák” emlékére.”

---

Teljes körű háború fenyeget Oroszországgal? Egy anarchista álláspont

Körülbelül tíz évvel ezelőtt egy teljes körű háború gondolata Európában őrültségnek tűnt volna, hiszen a 21. században a szekuláris európai államok igyekeznek a “humanizmusukat” eljátszva elfedni bűneiket. Amikor katonai műveletekbe bocsátkoznak, azt valahol Európától távolabbra teszik. De ha Oroszországról van szó, tanúi voltunk a Krím megszállásának és az azt követő hamis népszavazásnak, a donbasszi háborúnak és az MH17-es repülőgép lezuhanásának. UUkrajnát folyamatosan érik hackertámadások és bombafenyegetések, nemcsak az állami épületekben, hanem az iskolákban és óvodákban is.

Fehéroroszországban 2020-ban Lukasenka bátran kijelentette magát a választások győztesének a szavazatok 80%-os eredményével. A fehéroroszországi felkelés még a fehérorosz propagandisták sztrájkjához is vezetett. Az orosz FSZB repülőgépeinek leszállása után azonban a helyzet drámaian megváltozott, és a fehérorosz kormánynak sikerült erőszakkal elfojtania a tüntetéseket.

Hasonló forgatókönyv játszódott le Kazahsztánban is, de ott a CSTO (Kollektív Biztonsági Szerződés Szervezete) együttműködés keretében Oroszország, Fehéroroszország, Örményország és Kirgizisztán reguláris hadseregeit vetették be, hogy segítsenek a rezsimnek elfojtani a felkelést.

Az orosz különleges szolgálatok Szíriából menekülteket csaltak Fehéroroszországba, hogy konfliktust teremtsenek az Európai Unióval közös határon. Az orosz FSZB egy olyan csoportját is leleplezték, amely vegyi fegyverek - a már ismert “novicsok” - felhasználásával politikai merényleteket hajtott végre. A Szkripalok és Navalnij mellett más politikai személyiségeket is blokkoltak vagy megöltek Oroszországban. Putyin rezsimje minden vádra azzal válaszol, hogy “nem mi csináltuk, mind hazudtok”. Közben maga Putyin fél évvel ezelőtt írt egy cikket amelyben azt állítja, hogy az oroszok és az ukránok egy nemzet, és együtt kell lenniük. Vlagyiszlav Szurkov (az orosz állami politikát kiépítő politikai stratéga, aki kapcsolatban áll az úgynevezett DNR és LNR bábkormányaival) egy olyan cikket tett közzé, amelyben kijelenti, hogy “a birodalomnak terjeszkednie kell, különben elpusztul.” Oroszországban, Fehéroroszországban és Kazahsztánban az elmúlt két évben a tiltakozó mozgalmakat brutálisan elfojtották, a független és ellenzéki médiát pedig megsemmisítették. Oroszország tevékenységéről itt ajánljuk bővebben olvasni.

Mindent összevetve, a teljes körű háború valószínűsége magas - és idén valamivel nagyobb, mint tavaly. Még a legélesebb elemzők sem valószínű, hogy pontosan meg tudják jósolni, mikor fog kezdődni. Talán egy oroszországi forradalom enyhítené a feszültséget a térségben, azonban, mint fentebb írtuk, az ottani tiltakozó mozgalom megfulladt.

Az ukrajnai, fehéroroszországi és oroszországi anarchisták többnyire közvetlenül vagy hallgatólagosan támogatják az ukrán függetlenséget. Ennek az az oka, hogy minden nemzeti hisztéria, korrupció és nagyszámú náci ellenére Oroszországhoz és az általa ellenőrzött országokhoz képest Ukrajna a szabadság szigetének tűnik. Ez az ország olyan “egyedülálló jelenségeket” őriz a posztszovjet térségben, mint az elnök leválthatósága, a névlegesnél nagyobb hatalommal rendelkező parlament, a békés gyülekezéshez való jog, sőt, a társadalom többletfigyelmét figyelembe véve a bíróságok néha még a bevallott protokoll szerint is működnek. Ha azt mondjuk, hogy ez jobb, mint az oroszországi helyzet, azzal nem mondunk semmi újat. Ahogy Bakunyin írta: “Szilárd meggyőződésünk, hogy a legtökéletlenebb köztársaság is ezerszer jobb, mint a legfelvilágosultabb monarchia.”

Ukrajnán belül sok probléma van, de ezeket a problémákat inkább Oroszország beavatkozása nélkül szeretnénk megoldódni látni. Megéri-e felvenni a harcot az orosz csapatokkal egy esetleges invázió esetén? Úgy gondoljuk, hogy a válasz igen. Azok a lehetőségek, amelyeket az ukrán anarchisták jelenleg mérlegelnek, az ukrán fegyveres erőkhöz való csatlakozás, a területvédelemben való részvétel, a partizánakció és az önkéntesség.

Ukrajna most az orosz imperializmus elleni harc élvonalában van. Oroszországnak hosszú távú tervei vannak az európai demokrácia megsemmisítésére. Tudjuk, hogy erre a veszélyre eddig kevés figyelmet fordítottak Európában. De ha követjük a magas rangú politikusok, szélsőjobboldali szervezetek és tekintélyelvű kommunisták nyilatkozatait, idővel észrevehetjük, hogy Európában már egy nagy kémhálózat működik. Például egyes vezető tisztségviselők, miután távoznak hivatalukból, egy orosz olajvállalatnál kapnak állást (Gerhard Schröder, François Fillon).

A “Mondj nemet a háborúra” vagy a “Birodalmak háborúja” szlogeneket hatástalannak és populistának tartjuk. Az anarchista mozgalomnak nincs befolyása a folyamatokra, így az ilyen nyilatkozatok egyáltalán nem változtatnak semmin.

A mi álláspontunk azon alapul, hogy nem akarunk elfutni, nem akarunk túszok lenni, és nem akarjuk, hogy harc nélkül megöljenek minket. Meg lehet nézni Afganisztán példáját, és megérthetjük, mit jelent a “Nemet a háborúra”: amikor a tálibok előrenyomulnak, az emberek tömegesen menekülnek, meghalnak a káoszban a repülőtereken, és akik maradnak, azokat kiirtják. Ez leírja, mi történik a Krímben, és el lehet képzelni, mi fog történni Oroszország inváziója után Ukrajna más régióiban is.

Ami a NATO-hoz való viszonyulást illeti, a szöveg szerzői két álláspontot képviselnek. Néhányan közülünk pozitívan viszonyulnak a helyzethez. Nyilvánvaló, hogy Ukrajna egyedül nem tud szembeszállni Oroszországgal. Még a nagyszámú önkéntes mozgalmat figyelembe véve is modern technológiákra és fegyverekre van szükség. A NATO-n kívül Ukrajnának nincsenek olyan szövetségese, akik ebben segíteni tudnának.

Itt felidézhetjük a szíriai Kurdisztán történetét. A helyiek kénytelenek voltak együttműködni a NATO-val az ISIS ellen - az egyetlen alternatíva a menekülés vagy a halál volt. Jól tudjuk, hogy a NATO támogatása nagyon gyorsan megszűnhet, ha a Nyugat új érdekeket alakít ki, vagy sikerül kompromisszumokat kötnie Putyinnal. Az Önkormányzat még most is kénytelen együttműködni az Aszad-rezsimmel, mert megértették, hogy nincs sok alternatívájuk. Egy esetleges orosz invázió arra kényszeríti az ukrán népet, hogy szövetségeseket keressen a Moszkva elleni harcban. Nem a közösségi médiában, hanem a való világban. Az anarchisták nem rendelkeznek elegendő erőforrással sem Ukrajnában, sem máshol ahhoz, hogy hatékonyan reagáljanak a Putyin-rezsim inváziójára. Ezért el kell gondolkodni azon, hogy elfogadják a NATO támogatását.

A másik álláspont, amelyet ebben az írócsoportban mások is osztanak, az, hogy mind a NATO, mind az EU azáltal, hogy megerősíti befolyását Ukrajnában, bebetonozza a jelenlegi “vadkapitalizmus” rendszerét az országban, és még kevésbé teszi megvalósíthatóvá a társadalmi forradalom lehetőségét. A globális kapitalizmus rendszerében, amelynek zászlóshajója - a NATO vezetőjeként - az USA, Ukrajnának a szerény határvidék helye jut: az olcsó munkaerő és erőforrások beszállítója. Ezért fontos, hogy az ukrán társadalom felismerje az összes imperialistától való függetlenség szükségességét. Az ország védelmi képességével összefüggésben nem a NATO-technológia és a reguláris hadsereg támogatásának fontosságára kell helyezni a hangsúlyt, hanem a társadalom alulról szerveződő gerilla ellenállásban rejlő lehetőségeire.

Ezt a háborút elsősorban Putyin és az általa irányított rezsimek ellen vívjuk. A hétköznapi motiváción túl, hogy ne egy diktatúra alatt éljünk, potenciált látunk az ukrán társadalomban, amely az egyik legaktívabb, legfüggetlenebb és leglázadóbb a régióban. Az emberek ellenállásának hosszú története az elmúlt harminc évben szilárd bizonyíték erre. Ez reményt ad nekünk arra, hogy a közvetlen demokrácia koncepciói itt termékeny talajra találjanak.

Az ukrajnai anarchisták jelenlegi helyzete és új kihívásai

A Majdan és a háború alatti kívülállóság demoralizáló hatással volt a mozgalomra. A kapcsolatteremtést akadályozta, hogy az orosz propaganda monopolizálta az “antifasizmus” szót. A Szovjetunió szimbólumainak jelenléte miatt az oroszbarát militánsok körében a “kommunizmus” szóhoz való hozzáállás rendkívül negatív volt, így még az “anarchokommunizmus” kombinációt is negatívan fogadták.

Az ukránbarát ultrajobboldaliak elleni nyilatkozatok az egyszerű emberek szemében az anarchistákra vetik a kétely árnyékát. Volt egy kimondatlan megállapodás, hogy az ultrajobboldal nem támadja meg az anarchistákat és antifasisztákat, ha azok nem mutatják ki a jelképeiket a gyűléseken és hasonlókon. A jobboldalnak sok fegyver volt a kezében. Ez a helyzet a frusztráció érzését keltette; a rendőrség nem működött jól, így könnyen meg lehetett ölni valakit következmények nélkül. Például 2015-ben megölték Oles Buzina oroszbarát aktivistát.

Mindez arra ösztönözte az anarchistákat, hogy komolyabban közelítsék meg a kérdést.

A radikális underground 2016-tól kezdve kezdett kialakulni; radikális akciókról szóló hírek kezdtek megjelenni. Radikális anarchista írások jelentek meg, amelyek elmagyarázták, hogyan lehet fegyvereket vásárolni és hogyan lehet rejtekhelyeket készíteni, szemben a régiekkel, amelyek csak Molotov-koktélokra korlátozódtak.

Az anarchista miliőben elfogadottá vált a legális fegyverek birtoklása. Kezdtek felbukkanni videók a lőfegyverekkel gyakorlatozó anarchista kiképzőtáborokról.

E változások visszhangja elérte Oroszországot és Fehéroroszországot. Oroszországban az FSZB felszámolta az anarchista csoportok hálózatát, amelyek legális fegyverekkel rendelkeztek és airsofttal gyakoroltak. A letartóztatottakat elektromos árammal kínozták, hogy terrorizmus beismerésére kényszerítsék őket, és 6-tól 18 évig terjedő börtönbüntetésre ítélték őket. Fehéroroszországban a 2020-as tüntetések idején “Fekete Zászló” néven lázadó anarchisták egy csoportját vették őrizetbe, amikor megpróbálták átlépni a fehérorosz-ukrán határt. Egy lőfegyver és egy gránát volt náluk; Igor Olinevics vallomása szerint a fegyvert Kijevben vásárolta.

Az anarchisták gazdasági programjának elavult szemlélete is megváltozott: ha korábban a többség “az elnyomottakhoz közelebbi”, alacsony fizetésű munkahelyeken dolgozott, most sokan igyekeznek jó fizetéssel járó munkát találni, leggyakrabban az IT-szektorban.

Az utcai antifasiszta csoportok újrakezdték tevékenységüket, és náci támadások esetén megtorló akciókat hajtanak végre. Többek között megrendezték a “Nem adom meg magam” tornát az antifa harcosok között, és kiadták a “Csuklyások,” című dokumentumfilmet, amely a kijevi antifa csoport születéséről szól. (A filmhez angol felirat is elérhető.)

Az antifasizmus Ukrajnában fontos front, mert a nagyszámú helyi ultrajobboldali aktivista mellett számos hírhedt náci települt át ide Oroszországból (köztük Szergej Korotkikh és Alekszej Levkin), Európából (például Denis “White Rex” Kapustin), sőt az USA-ból (Robert Rando) is. Az anarchisták a szélsőjobboldal tevékenységét vizsgálták.

Különféle aktivista csoportok (klasszikus anarchisták, queer anarchisták, anarchofeministák, Food Not Bombs, öko-kezdeményezések és hasonlók), valamint kisebb információs platformok működnek. Nemrég egy politikailag töltött antifasiszta forrás jelent meg a @uantifa telegramban, megkettőzve annak angol nyelvű kiadványait.

Napjainkban a csoportok közötti feszültségek fokozatosan elsimulnak, mivel az utóbbi időben sok közös akcióra és a társadalmi konfliktusokban való közös részvételre került sor. Ezek közül a legnagyobbak közé tartozik a fehérorosz anarchista Alekszej Bolenkov kitoloncolása elleni kampány (akinek sikerült megnyernie egy pert az ukrán különleges szolgálatokkal szemben és Ukrajnában maradnia), valamint Kijev egyik kerületének (Podil) védelme az ultrajobboldaliak rendőrségi razziáitól és támadásaitól.

Még mindig nagyon kevés befolyásunk van a társadalom egészére. Ez nagyrészt azért van, mert sokáig figyelmen kívül hagyták vagy tagadták a szerveződés és az anarchista struktúrák szükségességének gondolatát. (Emlékirataiban Nesztor Makhno is panaszkodott erre a hiányosságra az anarchisták veresége után). Az anarchista csoportokat nagyon gyorsan szétverte az SBU [Ukrán Biztonsági Szolgálat] vagy a szélsőjobboldal.

Most kiléptünk a stagnálásból és fejlődünk, ezért számítunk az újabb elnyomásra és az SBU újabb kísérleteire, hogy átvegye az irányítást a mozgalom felett.

Ebben a szakaszban a mi szerepünk a demokratikus tábor legradikálisabb megközelítéseiként és nézeteiként írható le. Ha a liberálisok inkább a rendőrségnél panaszkodnak a rendőrség vagy a szélsőjobboldal támadása esetén, az anarchisták felajánlják, hogy együttműködnek más, hasonló problémával küzdő csoportokkal, és a támadás lehetősége esetén az intézmények vagy rendezvények védelmére kelnek.

Az anarchisták most megpróbálnak horizontális, alulról szerveződő, közös érdekeken alapuló társadalmi kapcsolatokat létrehozni, hogy a közösségek saját szükségleteikkel foglalkozhassanak, beleértve az önvédelmet is. Ez jelentősen eltér a hétköznapi ukrán politikai gyakorlattól, amelyben gyakran javasolják a szervezetek, képviselők vagy a rendőrség köré való összefogást. A szervezeteket és képviselőket gyakran megvesztegetik, a köréjük tömörült emberek pedig megtévesztve maradnak. A rendőrség például megvédheti az LMBT-rendezvényeket, de megharagszik, ha ezek az aktivisták csatlakoznak a rendőri brutalitás elleni kiálláshoz. Tulajdonképpen ezért látunk potenciált az elképzeléseinkben - de ha kitör egy háború, akkor a lényeg ismét a fegyveres konfliktusban való részvétel képessége lesz.

---

További olvasmánynak ajánljuk az Anarchist Fighter válaszcikkét erre az írásra itt.